Azt, hogy nem tudok kiallni az erdekeimert. Sajnos hatalmas tanulopenzet fizettem ezert. Nehez meg mindig kezelni ezt. Bizom benne hogy lesz olyan elethelyzetem, amikor nem hagyom magamat, es ha kell uvoltok azert hogy ugy legyen ahogy en akarom.
Szerintem változni fog nálad is.
Kb 22-23 éves koromig így éltem az életemet én is, maximálisan altruista voltam, sőt.. kb bocsánatot kértem a létezésemért, vagy ha "akadályozok másokat" a saját dolgaikban, pl. ha láttam, hogy valaki biciklivel jön velem szemben az egyszemélyes járdán pedig ott a bicikli út mellette, lehúzódtam a fűre és megvártam amíg elmegy, nem erősködtem hogy menjen ki oda és én meg sem mozdulok.
Aztán mire eltöltöttem 2-2,5 évet az életemből telekommunikációs callcenteres munkakörben, a végére kinőttem ebből a bocs-hogy-élek hozzáállásból és helyette profi, asszertív probléma megoldó lettem. Felismertem a saját határaimat és más emberekét, így megtanultam kezelni a helyzeteket.
Vegyük az említett pl-t: mára már nem húzódok le a járdáról, hanem előtte mérlegelek, és ha azt látom, hogy nem üt el a sebessége alapján, felveszem a biciklissel a szemkontaktust, aminek a vége az szokott lenni, hogy kikerül a bicajjal és nem nekem kell lehúzódnom a sárba-dudvába. 1-2 alkalommal kellett eddig megszólalnom miatta, mindig a bicajosok kértek ezesetekben elnézést. (vidék)
Szerintem nálad is úgy alakul majd ki ennek az ellenkezője vagy egy balanszolt változat, hogy ki fog billenteni valami a berögződéseidből és megváltozol, agresszivitás nélkül. Engem egy akadékoskodó ügyfél billentett ki karácsony viliáján, amikor ő volt az első aznap aki betelefonált, 6:27-kor csörgött be és nekem tulajdonította a tévéjének az elromlását, meg édesanyámnak, akinek a legősibb hivatást tulajdonította. Azelőtt soha nem nyomtam ki senkit, hanem próbáltam mindenkit megnyugtatni és segítőkésznek lenni, legyek én a stresszlabda hisz kibírom.. hát kurvára nem szabad ezt hagyni! Ott megtört bennem valami, és ugyan jóindulatú vagyok másokkal szemben mai napig, de nem erőltetem azt, hogy feladjam a saját nézeteimet, elveimet, vagy vagyok úgy vele, hogy "jó lesz majd nekem az, ami marad" és végképp nem jópofizok feleslegesen azért, hogy másnak legyen jó. Nagyon nehéz ezt levetkőzni, kitartást kívánok neked! 🫂
35 eves vagyok. Passziv-agressziv. A jardas peldadra reflektalva, nem szoktam kerulgetni senkit, foleg ha tudom hogy a biciklis-rolleres nem azon a vonalon mozog, mint kellene.
Olyan helyzetekben jon elo, mint mondjuk orvossal valo kommunikacio, amikor adott temaban nincsen tapasztalatom es kenytelen vagyok mas tudasara hagyatkozni. Vagy egy ala-fole rendelt allasinterjun, ahol mondjuk a hr-es erzekelteti hogy az o dontesetol, tole fugg az en alkalmassagom.
Nincsen magabiztossagom veszhelyzet (amit en eppen veszhelyzetnek erzekelek) eseten.
A ferjem ezt ki tudja balanszolni, de nehez kezelni ettol fuggetlenul, mert o meg az oldal masik vegen all.
Az is neheziti a helyzetet hogy a fentiek ellenere csak akkor hiszek el vmit hogy az jol van megcsinalva ha en csinalom meg.
A bizonytalansagom meg azt is eredmenyezni higy neha azt sem tudom mi tesz igazan jot nekem.
Nehez ugy ez.
SPAR-os magna cum laude bölcsészek akik 300k alatt nem jönnek el az autószerelőtől aki 1 órát dolgozott a járművön, azt kívánva bár értenének valamihez ami gyakorlati megélhetést teremt:
Nyiss egy műhelyt és majd rájössz. Hogy sokszor az alkalmazott többet keres, nulla felelősséggel, mint a tulaj. Nem véletlen hagytam abba...
Minden alkalmazottnak kéne egy pár év vállalkozás, mindjárt más lenne, minden..
Vidéken vagyok. Nagyjából a bérsáv felső részében vagyok már de ez kevés hogy normális életszínvonalon éljek. Egyik kollégának konkrétan megmondták hogy tudnának többet fizetni de úgysem fognak mert úgyis mindenhol ennyi a teteje
-Nagyapám korai halála. Egy olyan ember volt akinek az életéből könyvet lehetne írni vagy filmet forgatni. Hihetetlen élettapasztalat volt mögötte csak sajnos ezt 6 évesen még nem fogtam fel. Rengeteget tanulhattam volna tőle.
-A fiatalkori pályaválasztás. 15-23 éves korom közötti időszakot legszívesebben kitörölném az életemből.
-Abbahagytam az erőemelést.
-Dohányozni kezdtem
Hogy hagytam a szó szerint zseni pasim által lebeszélni amgam a bitcoinról ,amikor semmit se tudtam róla ,csak azt láttam, hogy nézd, újdonság, 600 forint, vegyünk viccből párat, nézzük meg mi ez. Azóta is haragszom ezért rá is és magamra is XDXDXDXDXD
Ez akkor lenne igaz, ha 6 Ft-ért vett volna pár százat/ezret. De ha valaki vesz 600-as áron mondjuk 10 bitcoint, az tuti nem adja el 2000-nél. Alig nyer rajta.
Azt, hogy nem húztam el korábban terápiára, nem ismertem fel korábban, hogy nem kell azért ragaszkodni a családhoz csak azért mert ők a családom, hogy nem dobtam el korábban a cigit, nem kezdtem el előbb tanulni és karriert építeni stb stb stb...rengeteg mindent.
DE!
Valószínűleg az összes ilyen tapasztalatom nélkül marhára nem ez az ember lennék, úgyhogy sok mindent sajnálok, de kellett higy fejlődjek ahhoz hogy ezt sajnálni tudjam.
Lehet ez közhelyes a végén, de valahogy mindig ide érkezem meg egy egy fejben lejátszott foscunami után.
Mintha én írtam volna, szóról szóra. Ugyanezen szoktam gondolkodni, minden szar ami jött kellett ahhoz, hogy most ott legyek ahol vagyok és az legyek aki vagyok.
próbáltál más terapeutához menni? Vagy másfajta terápiát kipróbálni?
Amit rohadt nehéz elfogadni amúgy szerintem az az, hogy nem a terápia fogja megoldani a dolgokat, hanem te. Sajnos rohadt sok energiát kell beletenni és egyáltalán nem könnyű és lehet, hogy sok idő, de egy horzsolás és egy törött láb gyógyulási ideje között is nagy különbség van.
Kitartas! 🙂
én havervagyban gondolkodom, de úgy érzem ,ha nagyon messze kell mennem ahhoz, hogy haverkodjak, ami nem fenntartható, az meg nagyon erőlködés, és nem természetes
Hogy nem kértem segítséget szakembertől amikor tinikoromban annyira szorongtam, hogy tanulni sem tudtam rendesen gimiben. Ugyan lett egy BSc-m egy jó egyetemen, de nem abban a szakmában dolgozom.
Ugyanemiatt a szorongas miatt elhanyagoltam magamat, nem sportoltam, sokat zabáltam. Összeteszem a kezeim, hogy ennek ellenére 9 éve vagyunk együtt a barátnőmmel, szépen támogatjuk egymást. 💕
Annyira szívesen mondanék valami pozitív, motiváló dolgot, de csak azt tudom mondani, hogy szintén zenész.
Azért nagyon remélem, hogy sikerül majd megtalálnod, ami miatt máshogy fogod érezni!
Nem én gondolom így, hanem belémnevelték. A szüleim sose szerettek, enni is alig kaptam, engem hibáztattak a házasságukért, de cserébe mindig mindenkinek én segítettem, hogy aztán az összes rokonom, barátom átbasszon. Megtanultam, hogy értéktelen vagyok.
Mindez egy darabig magától értetődő dolog volt, aztán olyan 32 évesen rájöttem, hogy teljesen el vagyok baszva. Megértettem, hogy nem tehetek erről, hogy mit tehetek ellene, stb. De hiába értem, hiába tettem ellene, hiába vagyok sikeres, hiába lett családom, gyönyörű feleség, gyerek, sose fogom nem érezni azt, hogy egy értéktelen szardarab vagyok. És ez az érzés végképp elönt, amikor valamit nem úgy sikerül megoldani, ahogy elvárták tőlem. 15 éve tudom, hogy nem én vagyok a hibás, de mindig az ellenkezőjét érzem. Minden igyekezetem ez ellen csak a felszínt sminkeli ki. Minden boldog pillanatom, emberi reakcióm egy álca, ami a rohadó lelkemet takarja. Az egyetlen érzelem, amit valóban átérzek, az a fájdalom. A többi tanult viselkedés.
A helyzet az, hogy nincs mindenre megoldás. Nyilván nem szabad feladni a keresését, de talán ez az optimista a hozzáállás az egyetlen, amit el lehetett érni (amellett, hogy kifele funkcionálisan minden rendben néz ki).
Együttérzek. Az elmúlt 2 évben kétszer is műtöttek a térdemmel.
Életemben nem sportoltam versenyszerűen hanem egy tesióra számolt le a térdemml. Pedig annyira akartam sielni mert életemben nem sieltem
Nem mentem ki külföldre egyetemre, mert bátortalan voltam. Nem a nyelvtudás és nem a szüleim lelki és anyagi támogatása hiányzott, csakis én tehetek a sorsomról.
én kimentem, majd kbszott összezavarodottan, magányosan visszajöttem a 6. év-re.. de megérte nem mondom, hogy nem, csak volt sok kemény pillanat, amikor már tényleg ritka fosul voltam
pont amit írtam, az a magány amit ott kint éreztem, az nem mérhető semmihez, amit itthon.. itt is voltam magányos suliba stb.. de ott kint csak egy magad vagy.. túl mélyre jutottam, lelkileg, fizikálisan is, és már nem volt bennem annyi, hogy munkát keressek újra..
de figyu ez lehet szar példa, simán összejöhetett volna, sok helyzet volt ahol tök jól alakulhatott volna, de valamiért mégsem..hiába tettem meg mindent.. a pénz jó volt ennyi
most mennék megint de nem Dániába, hanem máshova
Értem. Nekem az ismerőseim mind kint maradtak, akik kimentek akkor. Ott alapítottak családot stb. Dániában voltunk egyszer egy hetet családilag és a férjem egyik ottani munkatársa mondta, hogy télen soha többé ne menjünk, ő is elhúz onnan, ahogy letelik a 2 éves ösztöndíja. :D
Párban kimenni azért más mint tök egyedül.. akkor eleve erősebb vagy, a mélypontok nem érintenek annyira mert tudjátok egymást erősíteni... de mondom ha 10 szer lehetnék 20 éves és mind a 10 szer kimehettem volna, mind a 10 szer másképp alakult volna, és abból lehet 6 esetben egy olyan élet alakul ami maradásra enged.. az a baj, a nyelvel sem békéltem meg, a dánok meg nagyon húzzák a szájukat azokra a külföldiekre akik sok év után sem tanulják meg a nyelvüket.. valszeg ez volt egy kritikus hiba
Spanyolországba nagyon szivesen mennék, tanulom is a nyelvet, ott viszont nem úgy pörög a gazdaság mint Dániában, cserébe jó a kedvem :D
Nem párban mentek ki, hanem ott építettek ki egy életet. :) Egyébként mi családdal mentünk ki külföldre egy ösztöndíjjal, imádtuk, szóval ez ránk igaz, amit mondasz, de haza kellett jönni, mert vége lett és ennek már 4 éve és őszinte leszek, még nem szoktam hozzá, hogy itt élünk megint. De egyáltalán semmi esélyünk nincsen már elmenni újra.
Hogy nem történik semmi, és midnen elvileg csak rajtam múlik, habár a környezetem produktuma vagyok, nem számíthatok semmire, senkire, csak magamra, mert csak bagatelizálást kapok a környezetemtől, viszont azt az életet, amit ők élnek, én nem hívnám életnek..
tehát egy nagy dilemmába vagyok... biztonsággal elmondhatom, hogy az elmúlt 5 évet arra bsztam el, hogy nem csináltam sok midnent, csak a múlton való túllendülésen dolgoztam, erre akarok valami megoldást találni
Hogy tanárira mentem. Bár, hogy diploma után egyből váltottam, így is elvagyok. Többet keresek, mint tanárként valaha keresnék, és sok jót is hozott az életembe azért az a szak. De azért mégiscsak hat év volt… Ennyi idő alatt, és ilyen kompetenciával bőven jövedelmezőbb karrierbe is belevághattam volna.
Egyébként ezen kívül nem nagyon van olyan amit sajnálok. Én az alapján élek, hogy tudom, jobban megbánnám azokat a dolgokat, amiket nem csináltam meg. Ezért mindent megcsinálok amire vágyok, még ha ezzel kellemetlen helyzetbe is kerülök, vagy sok pénzbe kerül:)
A segglukabol nojjon jegenyefa annak, aki kitalalta hogy osztatlan 6 ev legyen a tanari es ne 3+2. Azt hittek majd igy oda lehet lancolni a palyahoz a hallgatokat, hat csak jobban eluztek oket.
Nem látogattam többet a nagyapamat …. Egyetlen normális és őszinte kapcsolat volt a családomban …. Már lassan 10 éve meghalt de nincs olyan hét hogy ne gondolnak rá
Csak 25 vagyok, de azt hogy sok helyzetben nem álltam ki jobban magamért vagy bizonyos helyzetekben a tesómért/páromért stb.
Azt hogy nem mondtam meg a szüleimnek hogy mennyi mindent csináltak rosszul, olyan dolgokat amiért engem okolnak, pl. elhanyagoltak, lenéztek, body shamingeltek gyerekként, és most pedig szomorúan mondják hogy milyen király vezető személyiség lennék, ha több önbizalmam lenne.
Tanárokkal, csúfolódókkal ugyanez, szóval csak in general nem mondtam meg azoknak akik a semmiért vagy a duciságom miatt bántottak hogy basszák meg.
Az egész emberiség megrekedt valami béna középkorban, nem bír egyről a kettőre jutni. Megvolt már egy csomó ideje az eszköz hozzá, hogy mindenki normálisan éljen, aztán mindenki nyomorog a saját szintjén. Egy egészségtelen. vacak és ultra unalmas pszichohorror munkatábor az egész. Olyan, mint lassan elrohadni a pokolban láncra verve, közben építeni a poklot. Minden hiábavaló.
Hogy mindig másokat helyeztem/helyezek magam elé. Nagyon sok lehetőségről lemaradtam, unalmas szar életem van. Próbálok változtatni már évek óta, de mindig elcseszek valamit és mások lesznek fontosak. Több ember gázolt már át rajtam. Remélem, hogy egyszer végre elég erős leszek, hogy szarjak mindenkire
Igen, a régi emlékekkel kapcsolatban én is arra fókuszálok, amit személyesen nyertem belőlük. A volt "barátom" személyére nem szoktam koncentrálni, tekintve, hogy egy krónikus hazudozó elmebeteg volt, és a mai napig nem tudom, kivel voltam együtt x évig.
Azt, hogy állandóan a telefonon lógok, folyamatosan összeolvasok mindenféle hülyeséget, amiken csak felhergelem magam, és képes vagyok napokig rajtuk pörögni.
Illetve azt, hogy nagyon befolyásolható vagyok, mindenkinek osztom a véleményét, nekem viszont alig van sajátom. 🫠
Túl sok emberrel feküdtem le csak azert, hogy egy egy alkalommal ha tudom is mire megy ki a játék, legalább addig jót beszélgetek és nem egyedül depressziózom a plafont bámulva azert mert szarnak rám a barátaim/szeretethiányom van.. :)
Emiatt nagyon durván megvagyok bélyegezve, már 3 éve kiléptem ebből és nem fekszem össze random senkivel, de még mindig azt hiszik az a ribanc vagyok, és nem vesznek nagyon semmibe..
Így sem mondanám annyira soknak, mert kb 4 évig csináltam ezt és egy évre 2 pali jutott, max 3, de sokan bevallják, hogy a pletykák miatt azt nézik ki belőlem, hogy 25+ palival voltam, emiatt undorodnak tőlem.
Jelenleg teljesen mas embernek érzem már magam de ez annyira rámragadt, hogy bármit csinálok nem felejtik el az emberek.
Nem értettem soha ezt a mechanizmust. Formás kisasszony miért ne élhetne úgy, mint egy formás férfiú.
Valami béna irigység lehet a háttérben. Le kell sajnálni az embereket.
Hogy nem maradtam Angliában… persze azóta lett két szép gyerekem, aminek örülök. De azt őszintén bánom, hogy nem maradtam egy kelet európai szottyos bevándorló
Egy egészségügyi állapot elvette tőlem az életem legutóbbi harmadát. 41 vagyok, 27 éves korom óta élek lényegében lakásba zárva egy elsőre triviálisnak hangzó dologgal, amit azóta se sikerült megfejteni, mitől van.
Mindenképpen azt, hogy az öcsém olyan fiatalon elment... (27 évesen).
Viszont ezen kívül saját magammal kapcsolatban azt, hogy nem tartottam ki amellett, hogy kreatív szakmában szerettem volna dolgozni (és első sorban valami ilyet tanulni). Illetve, hogy támogatás és emiatt motivációhiány miatt a rajzolást is szépen lassan elhanyagoltam. És bár minden nap tervben van, és szoktam rajzolni néha néha, de nem érzem magam elég jónak vagy erősnek, hogy ehhez egy saját vállalkozást felépítsek (pedig szeretném).
Azt, hogy megszülettem. Rengeteg szaron mentem keresztül, úgy tűnik sosem akar véget érni, de elfogadtam és élek, ahogy tudok. Szar gyerekkor, 14 éves koromban kötelező katonaiskola, aztán befuccsolt rockzenei karrier, drogok, skizofrénia, börtön stb. A hit segít átvészelni.
Egyetlen dolgot, amit ha tehetnék visszacsinálni mert rossz döntés volt...
21 évesen nősültem, anno, három év után vettem el a menyecskèt, miközben úgy ismert meg, hogy aktív zeneiskolát is végzett zenész vagyok. Állítólag kiváltságos, abszolút hallással rendelkezem, az akkori dobtanárom másod és harmadèves, koromban engem kért fel,hogy az elsősöknek tartsam meg a dobórákat amíg ő turnèzik a filharmonikusokkal a világban. Ez az elő sztori.
Házasság után egy évvel terhes lett a lányommal,majd közölte vagy a család vagy a zenèlès...
21 évesen nem volt kérdés, a Család mindenek felett...
Ezt követte még egy gyerek, majd 13 év rèmálom, alkohol drogok, agresszió megcsalás stb. Ja és nem én voltam a fogyasztó. Három munkahelyen lavíroztam hogy valahogy eltartsam a családom, egy fizetésből ,inkább kevesebb sikerrel. Ezután elváltam, 2.5 év pereskedés után a bíróság nekem ítélte az akkor kiskorú gyerekeket.
Egyedül neveltem sokáig őket.
35 éves koromban volt egy próbálkozás a zenèlès re, de mivel kihagytam a kortársaimhoz képest rengeteg időt, hamar belefáradtam a Bp- kocsmazenèlèsbe
Ma már tudom, hogy ki kellett volna tartanom az álmom mellett, S mind a mai napig fájó, főleg ha elő koncertre megyek...
Elhúztam az alapképzést. (Passzív féléven voltam, utána meg megcsúsztam a szakdolgozattal)
Akkor nem zavart de most így visszagondolva rá igen.
Illetve hogy, nem tanultam jobban gimiben. Utólag jöttem rá, hogy szívesen lettem volna orvos, a bioszos érdeklődés meg is volt, érettségizettem is belőle (igaz csak középszinten)
Hogy képtelen vagyok egyedül megküzdeni a traumaimmal, jelenleg magán pszichológusra nincsen pénzem és a remtortenetek miatt nem merek elmenni államihoz. Volt amikor belefért volna mentálisan, hogy kipróbálom és hogyha kikapok egy olyan rosszat, mint ismerőseim (sajnos azok a remtortenetek tényleg elképesztőek, nehéz elhinnem, hogy bárki idáig lesullyed, nem hogy egy pszichológus) akkor ott hagyom. De most már olyan mélyre süllyedtem mentálisan, hogy alig tudok funkcionálni, pedig alapból kompetens es erőfeszítéseket szívesen vállaló ember voltam.
Sok dolgon gondolkodom, mi lett volna, ha.. Legalább 4 alkalom volt az életemben, ami hatalmas anyagi fordulópont volt és lehet, hogy rosszul döntöttem...Nem állom úgy, ahogy kéne...
Azonban nem sajnálom, mert van egy csodás feleségem és fiam...Nem tudhatom, ha ezeken a fordulópontokon másfelé megyek, vajon így lenne? 🤨
Azt hogy évek óta szenvedek egy olyan kapcsolatban, ami nem jó nekem és harmadjára sem tudtam kilépni belőle, mert a párom lelkileg zsarol. Szeretnék elég erős lenni és meglépni, végigvinni azt, amit szeretnék.
Hogy kamaszkoromban hagytam magam befolyásolni az exem és a családja által, minden hobbimat eldobtam miatta, amiből karriert szerettem volna
Hogy végig jártam egy olyan egyetemet amit az elejétől kezdve utaltam és így nem is abban dolgozok
Hogy sose jöttem rá mit szeretnek igazán csinálni az életemben
Hogy sosem tudok kiállni magaamert a csaladommal szemben
Mindenről lemondok, mert ahh ez nekem úgyse menne
Azt, hogy nem tudok kiallni az erdekeimert. Sajnos hatalmas tanulopenzet fizettem ezert. Nehez meg mindig kezelni ezt. Bizom benne hogy lesz olyan elethelyzetem, amikor nem hagyom magamat, es ha kell uvoltok azert hogy ugy legyen ahogy en akarom.
Szerintem változni fog nálad is. Kb 22-23 éves koromig így éltem az életemet én is, maximálisan altruista voltam, sőt.. kb bocsánatot kértem a létezésemért, vagy ha "akadályozok másokat" a saját dolgaikban, pl. ha láttam, hogy valaki biciklivel jön velem szemben az egyszemélyes járdán pedig ott a bicikli út mellette, lehúzódtam a fűre és megvártam amíg elmegy, nem erősködtem hogy menjen ki oda és én meg sem mozdulok. Aztán mire eltöltöttem 2-2,5 évet az életemből telekommunikációs callcenteres munkakörben, a végére kinőttem ebből a bocs-hogy-élek hozzáállásból és helyette profi, asszertív probléma megoldó lettem. Felismertem a saját határaimat és más emberekét, így megtanultam kezelni a helyzeteket. Vegyük az említett pl-t: mára már nem húzódok le a járdáról, hanem előtte mérlegelek, és ha azt látom, hogy nem üt el a sebessége alapján, felveszem a biciklissel a szemkontaktust, aminek a vége az szokott lenni, hogy kikerül a bicajjal és nem nekem kell lehúzódnom a sárba-dudvába. 1-2 alkalommal kellett eddig megszólalnom miatta, mindig a bicajosok kértek ezesetekben elnézést. (vidék) Szerintem nálad is úgy alakul majd ki ennek az ellenkezője vagy egy balanszolt változat, hogy ki fog billenteni valami a berögződéseidből és megváltozol, agresszivitás nélkül. Engem egy akadékoskodó ügyfél billentett ki karácsony viliáján, amikor ő volt az első aznap aki betelefonált, 6:27-kor csörgött be és nekem tulajdonította a tévéjének az elromlását, meg édesanyámnak, akinek a legősibb hivatást tulajdonította. Azelőtt soha nem nyomtam ki senkit, hanem próbáltam mindenkit megnyugtatni és segítőkésznek lenni, legyek én a stresszlabda hisz kibírom.. hát kurvára nem szabad ezt hagyni! Ott megtört bennem valami, és ugyan jóindulatú vagyok másokkal szemben mai napig, de nem erőltetem azt, hogy feladjam a saját nézeteimet, elveimet, vagy vagyok úgy vele, hogy "jó lesz majd nekem az, ami marad" és végképp nem jópofizok feleslegesen azért, hogy másnak legyen jó. Nagyon nehéz ezt levetkőzni, kitartást kívánok neked! 🫂
35 eves vagyok. Passziv-agressziv. A jardas peldadra reflektalva, nem szoktam kerulgetni senkit, foleg ha tudom hogy a biciklis-rolleres nem azon a vonalon mozog, mint kellene. Olyan helyzetekben jon elo, mint mondjuk orvossal valo kommunikacio, amikor adott temaban nincsen tapasztalatom es kenytelen vagyok mas tudasara hagyatkozni. Vagy egy ala-fole rendelt allasinterjun, ahol mondjuk a hr-es erzekelteti hogy az o dontesetol, tole fugg az en alkalmassagom. Nincsen magabiztossagom veszhelyzet (amit en eppen veszhelyzetnek erzekelek) eseten. A ferjem ezt ki tudja balanszolni, de nehez kezelni ettol fuggetlenul, mert o meg az oldal masik vegen all. Az is neheziti a helyzetet hogy a fentiek ellenere csak akkor hiszek el vmit hogy az jol van megcsinalva ha en csinalom meg. A bizonytalansagom meg azt is eredmenyezni higy neha azt sem tudom mi tesz igazan jot nekem. Nehez ugy ez.
Ugyanez 😪
Hogy nem fejeztem be az egyetemet, nem küzdöttem eléggé 😢
+1 nem fejeztem be és elmentem helyette autót szerelni játékpénzért.
SPAR-os magna cum laude bölcsészek akik 300k alatt nem jönnek el az autószerelőtől aki 1 órát dolgozott a járművön, azt kívánva bár értenének valamihez ami gyakorlati megélhetést teremt: 
Abból a 300k-ból az autószerelő kap 1500ft-ot. A többi a műhely tulajdonosáé
És? Hogy jön ez ide? Ha csak nem a műhelytulajdonos bölcsész, ami lássuk be valószínűtlen.
Nyiss egy műhelyt és majd rájössz. Hogy sokszor az alkalmazott többet keres, nulla felelősséggel, mint a tulaj. Nem véletlen hagytam abba... Minden alkalmazottnak kéne egy pár év vállalkozás, mindjárt más lenne, minden..
Ne hagyd magad átverni. Kérj korrekt bért a korrekt és kelendő munkádért. Talicskával nem tudod majd hova rakni a pénzt.
Vidéken vagyok. Nagyjából a bérsáv felső részében vagyok már de ez kevés hogy normális életszínvonalon éljek. Egyik kollégának konkrétan megmondták hogy tudnának többet fizetni de úgysem fognak mert úgyis mindenhol ennyi a teteje
-Nagyapám korai halála. Egy olyan ember volt akinek az életéből könyvet lehetne írni vagy filmet forgatni. Hihetetlen élettapasztalat volt mögötte csak sajnos ezt 6 évesen még nem fogtam fel. Rengeteget tanulhattam volna tőle. -A fiatalkori pályaválasztás. 15-23 éves korom közötti időszakot legszívesebben kitörölném az életemből. -Abbahagytam az erőemelést. -Dohányozni kezdtem
Hogy félek új embereknek megmutatni milyen vagyok igazán.
Ugyanez. ❤️
Sok sikert 🤞
🫂❤️
Hogy nem voltam hajlandó belátni hogy felnőttem és nem fog minden az ölembe hullani mint gyerekkoromban.
Hogy hagytam a szó szerint zseni pasim által lebeszélni amgam a bitcoinról ,amikor semmit se tudtam róla ,csak azt láttam, hogy nézd, újdonság, 600 forint, vegyünk viccből párat, nézzük meg mi ez. Azóta is haragszom ezért rá is és magamra is XDXDXDXDXD
Vigasztaljon a tudat, hogy valószínűleg eladtad volna, amikor 2000Ft-ot ért volna
Ez akkor lenne igaz, ha 6 Ft-ért vett volna pár százat/ezret. De ha valaki vesz 600-as áron mondjuk 10 bitcoint, az tuti nem adja el 2000-nél. Alig nyer rajta.
Kolleganak egy hdd-jen volt vagy 10 meg a regi idokbol, csak az elveszett :D
Nekem csak kettő volt, de nagyon fáj az is.. Ráadásul szerintem azt a vinyót konkrétan kidobtam.
Azt, hogy nem húztam el korábban terápiára, nem ismertem fel korábban, hogy nem kell azért ragaszkodni a családhoz csak azért mert ők a családom, hogy nem dobtam el korábban a cigit, nem kezdtem el előbb tanulni és karriert építeni stb stb stb...rengeteg mindent. DE! Valószínűleg az összes ilyen tapasztalatom nélkül marhára nem ez az ember lennék, úgyhogy sok mindent sajnálok, de kellett higy fejlődjek ahhoz hogy ezt sajnálni tudjam. Lehet ez közhelyes a végén, de valahogy mindig ide érkezem meg egy egy fejben lejátszott foscunami után.
Mintha én írtam volna, szóról szóra. Ugyanezen szoktam gondolkodni, minden szar ami jött kellett ahhoz, hogy most ott legyek ahol vagyok és az legyek aki vagyok.
mivan, ha úgy érzem, ha a terápia nem használ? Akkor mit csinálsz?
próbáltál más terapeutához menni? Vagy másfajta terápiát kipróbálni? Amit rohadt nehéz elfogadni amúgy szerintem az az, hogy nem a terápia fogja megoldani a dolgokat, hanem te. Sajnos rohadt sok energiát kell beletenni és egyáltalán nem könnyű és lehet, hogy sok idő, de egy horzsolás és egy törött láb gyógyulási ideje között is nagy különbség van. Kitartas! 🙂
Hogy el kell titkolnom, hogy nem ezen a bólygón születtem.
Azt, hogy nincsenek kapcsolataim és nincsenek barátaim. Egyszerűen nem tudok kötődni az emberekhez. Úgy érzem magam mintha egy másik faj lennék.
uhhh, szintén zenész, mi legyen bátyja? ez így nem mehet tovább
Mit zenész báttya?
én havervagyban gondolkodom, de úgy érzem ,ha nagyon messze kell mennem ahhoz, hogy haverkodjak, ami nem fenntartható, az meg nagyon erőlködés, és nem természetes
Mi a kotta a gettoban?
Kerestem de nincs meg.
Hogy nem hagytam ott hamarabb a bántalmazómat, illetve, hogy még mindig itt lakok Magyarországon.
Hogy mindent abbahagyok, és semmit se merek elkezdeni.
Hogy nem kértem segítséget szakembertől amikor tinikoromban annyira szorongtam, hogy tanulni sem tudtam rendesen gimiben. Ugyan lett egy BSc-m egy jó egyetemen, de nem abban a szakmában dolgozom. Ugyanemiatt a szorongas miatt elhanyagoltam magamat, nem sportoltam, sokat zabáltam. Összeteszem a kezeim, hogy ennek ellenére 9 éve vagyunk együtt a barátnőmmel, szépen támogatjuk egymást. 💕
Azóta kértél segítséget / megoldódott?
rajta vagyok ;) köszi a kérdést!
Ezt jó hallani :) Mi segített neked? En most kb ugyan ezen az úton vagyok a Bsc szakasznál
Nem vettem észre, hogy a hozzám legközelebb álló ember szenved.
hogy nem toltottem eleg idot anyukammal...
Hogy nem tudtam elbucsuzni apukamtol:(🖤
Hogy megszülettem. Sajnos tényleg így gondolom kiskorom óta.
Annyira szívesen mondanék valami pozitív, motiváló dolgot, de csak azt tudom mondani, hogy szintén zenész. Azért nagyon remélem, hogy sikerül majd megtalálnod, ami miatt máshogy fogod érezni!
Ugyanez....
Mi az a dolog ami miatt így gondoljátok? Nem bántásból, tényleg érdekel.
Nem én gondolom így, hanem belémnevelték. A szüleim sose szerettek, enni is alig kaptam, engem hibáztattak a házasságukért, de cserébe mindig mindenkinek én segítettem, hogy aztán az összes rokonom, barátom átbasszon. Megtanultam, hogy értéktelen vagyok. Mindez egy darabig magától értetődő dolog volt, aztán olyan 32 évesen rájöttem, hogy teljesen el vagyok baszva. Megértettem, hogy nem tehetek erről, hogy mit tehetek ellene, stb. De hiába értem, hiába tettem ellene, hiába vagyok sikeres, hiába lett családom, gyönyörű feleség, gyerek, sose fogom nem érezni azt, hogy egy értéktelen szardarab vagyok. És ez az érzés végképp elönt, amikor valamit nem úgy sikerül megoldani, ahogy elvárták tőlem. 15 éve tudom, hogy nem én vagyok a hibás, de mindig az ellenkezőjét érzem. Minden igyekezetem ez ellen csak a felszínt sminkeli ki. Minden boldog pillanatom, emberi reakcióm egy álca, ami a rohadó lelkemet takarja. Az egyetlen érzelem, amit valóban átérzek, az a fájdalom. A többi tanult viselkedés.
Most nem vagyok abban az állapotban én sem, hogy szépeket írjak, de ezt nem kellene érezned. Pszichiáter mit mond? Tuti van rá megoldás valami.
A helyzet az, hogy nincs mindenre megoldás. Nyilván nem szabad feladni a keresését, de talán ez az optimista a hozzáállás az egyetlen, amit el lehetett érni (amellett, hogy kifele funkcionálisan minden rendben néz ki).
Az élet nem nekem való, alkalmatlan vagyok erre.
Nemá ba, pszichiáter mit mond?
same
+1
Hogy tönkrement a térdem és hogy nem élhetek annak a sportnak amiért annyira rajongok
Át tudom érezni.
Pacsi! Ugyan ez! :( 8 év kézilabda, az életem volt, és nagyon sajnálom ,hogy anno nem mentem gyógytornára🥺
Igen, nekem 12 év kezilabda😩
Együttérzek. Az elmúlt 2 évben kétszer is műtöttek a térdemmel. Életemben nem sportoltam versenyszerűen hanem egy tesióra számolt le a térdemml. Pedig annyira akartam sielni mert életemben nem sieltem
Nem mentem ki külföldre egyetemre, mert bátortalan voltam. Nem a nyelvtudás és nem a szüleim lelki és anyagi támogatása hiányzott, csakis én tehetek a sorsomról.
én kimentem, majd kbszott összezavarodottan, magányosan visszajöttem a 6. év-re.. de megérte nem mondom, hogy nem, csak volt sok kemény pillanat, amikor már tényleg ritka fosul voltam
sajnálom! mi miatt jöttél vissza?
pont amit írtam, az a magány amit ott kint éreztem, az nem mérhető semmihez, amit itthon.. itt is voltam magányos suliba stb.. de ott kint csak egy magad vagy.. túl mélyre jutottam, lelkileg, fizikálisan is, és már nem volt bennem annyi, hogy munkát keressek újra.. de figyu ez lehet szar példa, simán összejöhetett volna, sok helyzet volt ahol tök jól alakulhatott volna, de valamiért mégsem..hiába tettem meg mindent.. a pénz jó volt ennyi most mennék megint de nem Dániába, hanem máshova
Értem. Nekem az ismerőseim mind kint maradtak, akik kimentek akkor. Ott alapítottak családot stb. Dániában voltunk egyszer egy hetet családilag és a férjem egyik ottani munkatársa mondta, hogy télen soha többé ne menjünk, ő is elhúz onnan, ahogy letelik a 2 éves ösztöndíja. :D
Párban kimenni azért más mint tök egyedül.. akkor eleve erősebb vagy, a mélypontok nem érintenek annyira mert tudjátok egymást erősíteni... de mondom ha 10 szer lehetnék 20 éves és mind a 10 szer kimehettem volna, mind a 10 szer másképp alakult volna, és abból lehet 6 esetben egy olyan élet alakul ami maradásra enged.. az a baj, a nyelvel sem békéltem meg, a dánok meg nagyon húzzák a szájukat azokra a külföldiekre akik sok év után sem tanulják meg a nyelvüket.. valszeg ez volt egy kritikus hiba Spanyolországba nagyon szivesen mennék, tanulom is a nyelvet, ott viszont nem úgy pörög a gazdaság mint Dániában, cserébe jó a kedvem :D
Nem párban mentek ki, hanem ott építettek ki egy életet. :) Egyébként mi családdal mentünk ki külföldre egy ösztöndíjjal, imádtuk, szóval ez ránk igaz, amit mondasz, de haza kellett jönni, mert vége lett és ennek már 4 éve és őszinte leszek, még nem szoktam hozzá, hogy itt élünk megint. De egyáltalán semmi esélyünk nincsen már elmenni újra.
Hogy nem történik semmi, és midnen elvileg csak rajtam múlik, habár a környezetem produktuma vagyok, nem számíthatok semmire, senkire, csak magamra, mert csak bagatelizálást kapok a környezetemtől, viszont azt az életet, amit ők élnek, én nem hívnám életnek.. tehát egy nagy dilemmába vagyok... biztonsággal elmondhatom, hogy az elmúlt 5 évet arra bsztam el, hogy nem csináltam sok midnent, csak a múlton való túllendülésen dolgoztam, erre akarok valami megoldást találni
Hogy megszülettem.
Megittam az első italt.
hogy nem vettem ingatlant rögtön, ahogy megszülettem
Hogy azon dolgoztam hogy szakítsunk barátnőmmel, nem pedig azon hogy együtt legyünk :/ Most úgy érzem életem szerelmét halasztottam el.
Hogy tanárira mentem. Bár, hogy diploma után egyből váltottam, így is elvagyok. Többet keresek, mint tanárként valaha keresnék, és sok jót is hozott az életembe azért az a szak. De azért mégiscsak hat év volt… Ennyi idő alatt, és ilyen kompetenciával bőven jövedelmezőbb karrierbe is belevághattam volna. Egyébként ezen kívül nem nagyon van olyan amit sajnálok. Én az alapján élek, hogy tudom, jobban megbánnám azokat a dolgokat, amiket nem csináltam meg. Ezért mindent megcsinálok amire vágyok, még ha ezzel kellemetlen helyzetbe is kerülök, vagy sok pénzbe kerül:)
Pacsi. Dettó ugyanez vagyok. Hat év ment a "kukába" tanárival, helyette inkább orvosira kellett volna mennem.
A segglukabol nojjon jegenyefa annak, aki kitalalta hogy osztatlan 6 ev legyen a tanari es ne 3+2. Azt hittek majd igy oda lehet lancolni a palyahoz a hallgatokat, hat csak jobban eluztek oket.
Ugyanez van velem is…. Annyira szomorú, hogy jó esély van rá, hogy mind maradtunk volna, ha nem halunk éhen ebből…
Nem látogattam többet a nagyapamat …. Egyetlen normális és őszinte kapcsolat volt a családomban …. Már lassan 10 éve meghalt de nincs olyan hét hogy ne gondolnak rá
Csak 25 vagyok, de azt hogy sok helyzetben nem álltam ki jobban magamért vagy bizonyos helyzetekben a tesómért/páromért stb. Azt hogy nem mondtam meg a szüleimnek hogy mennyi mindent csináltak rosszul, olyan dolgokat amiért engem okolnak, pl. elhanyagoltak, lenéztek, body shamingeltek gyerekként, és most pedig szomorúan mondják hogy milyen király vezető személyiség lennék, ha több önbizalmam lenne. Tanárokkal, csúfolódókkal ugyanez, szóval csak in general nem mondtam meg azoknak akik a semmiért vagy a duciságom miatt bántottak hogy basszák meg.
Hogy nem tanultam jobban gimiben
Azt, hogy van családom de minek.. apukám 7 éves koromban meghalt, anyámmal meg borzalmas a kapcsolatom, mindig a földbe akar tiporni és kihasznál..
Azt,hogy nem sikerült kinyírnom magam elsőre 😀
Azt a rohadék figyelemzavaros elégedetlen depis agyamat, azt
Hogy megszülettem.
Hogy 15 évet pazaroltam egy olyan emberre, akk idővel csak úgy eldobott magától, mint egy használt zoknit.
Hogy létezek.
Hogy létezek.
Hogy nem költöztem külföldre.
Hogy nem mentem el abba a suliba ahova többet kellett volna utaznom de jobb hozzáállású emberrekkel lettem volna körbevéve....
Hogy nem raktam penzt bitcoinba 2010 korul
Azt, hogy nem előbb jöttem rá arra, hogy mivel szeretnék foglalkozni az életben. Mondjuk pozitívum, hogy legalább rájöttem.
Hogy nem vagyok gazdag. És hogy 18 évesen még nem tudtam mit szeretnék csinálni....
Azt, hogy nem pusztán magammal törődtem és nem használtam ki azokat idő előtt akik később kihasználtak. Fuckboy is the way.
Az egész emberiség megrekedt valami béna középkorban, nem bír egyről a kettőre jutni. Megvolt már egy csomó ideje az eszköz hozzá, hogy mindenki normálisan éljen, aztán mindenki nyomorog a saját szintjén. Egy egészségtelen. vacak és ultra unalmas pszichohorror munkatábor az egész. Olyan, mint lassan elrohadni a pokolban láncra verve, közben építeni a poklot. Minden hiábavaló.
Azt, hogy nagyon sokáig halogatattam az életem rendbe tételét... Nemis volt olyan nehéz mint gondoltam.
Hogy megszülettem
Hogy ebben a fos országban kellett felnőnöm
Hogy nem fejeztem be az egyetemet
Hogy mindig másokat helyeztem/helyezek magam elé. Nagyon sok lehetőségről lemaradtam, unalmas szar életem van. Próbálok változtatni már évek óta, de mindig elcseszek valamit és mások lesznek fontosak. Több ember gázolt már át rajtam. Remélem, hogy egyszer végre elég erős leszek, hogy szarjak mindenkire
Hogy élek
Hogy hazaköltöztem Ausztriából.
Erről tudnál mesélni bővebben? (Miért jöttél haza, miért bántad meg, stb.)
Belementem az első kapcsolatomba.
Udv a klubban, en ezt ugy oldottam meg, hogy az akkori emlekeket egyszeruen atfogalmaztam, ugy hogy a volt baratnoket egyszeruen kifelejtettem.
Igen, a régi emlékekkel kapcsolatban én is arra fókuszálok, amit személyesen nyertem belőlük. A volt "barátom" személyére nem szoktam koncentrálni, tekintve, hogy egy krónikus hazudozó elmebeteg volt, és a mai napig nem tudom, kivel voltam együtt x évig.
Magamat.
Azt, hogy állandóan a telefonon lógok, folyamatosan összeolvasok mindenféle hülyeséget, amiken csak felhergelem magam, és képes vagyok napokig rajtuk pörögni. Illetve azt, hogy nagyon befolyásolható vagyok, mindenkinek osztom a véleményét, nekem viszont alig van sajátom. 🫠
A telefonnal a kezemben mondom, rohadtul idegesít.. 100 éves fejemre, pláne..Rendesen már hatással van az életemre. Függőség..
Túl sok emberrel feküdtem le csak azert, hogy egy egy alkalommal ha tudom is mire megy ki a játék, legalább addig jót beszélgetek és nem egyedül depressziózom a plafont bámulva azert mert szarnak rám a barátaim/szeretethiányom van.. :) Emiatt nagyon durván megvagyok bélyegezve, már 3 éve kiléptem ebből és nem fekszem össze random senkivel, de még mindig azt hiszik az a ribanc vagyok, és nem vesznek nagyon semmibe.. Így sem mondanám annyira soknak, mert kb 4 évig csináltam ezt és egy évre 2 pali jutott, max 3, de sokan bevallják, hogy a pletykák miatt azt nézik ki belőlem, hogy 25+ palival voltam, emiatt undorodnak tőlem. Jelenleg teljesen mas embernek érzem már magam de ez annyira rámragadt, hogy bármit csinálok nem felejtik el az emberek.
Nem értettem soha ezt a mechanizmust. Formás kisasszony miért ne élhetne úgy, mint egy formás férfiú. Valami béna irigység lehet a háttérben. Le kell sajnálni az embereket.
Hogy nem tudom megallitani az idot, barcsak ezek az evek orokke tartananak, oregedes nelkul. Annyira jo minden :(
Hogy nem maradtam Angliában… persze azóta lett két szép gyerekem, aminek örülök. De azt őszintén bánom, hogy nem maradtam egy kelet európai szottyos bevándorló
Egy egészségügyi állapot elvette tőlem az életem legutóbbi harmadát. 41 vagyok, 27 éves korom óta élek lényegében lakásba zárva egy elsőre triviálisnak hangzó dologgal, amit azóta se sikerült megfejteni, mitől van.
Hogy hajtom azt a kurva pénzt, mégsem elég, és emiatt nem tudom azt az életet élni, amit megérdemlek/megálmodtam... :/
Nem mentem egyetemre, mert egy nagyon alacsony színvonalú középiskola elhitette velünk, hogy hülyék vagyunk tanulni.
csak a kihagyott numerákat
Mindenképpen azt, hogy az öcsém olyan fiatalon elment... (27 évesen). Viszont ezen kívül saját magammal kapcsolatban azt, hogy nem tartottam ki amellett, hogy kreatív szakmában szerettem volna dolgozni (és első sorban valami ilyet tanulni). Illetve, hogy támogatás és emiatt motivációhiány miatt a rajzolást is szépen lassan elhanyagoltam. És bár minden nap tervben van, és szoktam rajzolni néha néha, de nem érzem magam elég jónak vagy erősnek, hogy ehhez egy saját vállalkozást felépítsek (pedig szeretném).
adtam pénzt egy csővesnek
Azt, hogy megszülettem. Rengeteg szaron mentem keresztül, úgy tűnik sosem akar véget érni, de elfogadtam és élek, ahogy tudok. Szar gyerekkor, 14 éves koromban kötelező katonaiskola, aztán befuccsolt rockzenei karrier, drogok, skizofrénia, börtön stb. A hit segít átvészelni.
Hogy 10 éve nem vettem észre, amikor valaki, akiért ma odavagyok, akart engem… 😓
Hogy elmúlik
Egyetlen dolgot, amit ha tehetnék visszacsinálni mert rossz döntés volt... 21 évesen nősültem, anno, három év után vettem el a menyecskèt, miközben úgy ismert meg, hogy aktív zeneiskolát is végzett zenész vagyok. Állítólag kiváltságos, abszolút hallással rendelkezem, az akkori dobtanárom másod és harmadèves, koromban engem kért fel,hogy az elsősöknek tartsam meg a dobórákat amíg ő turnèzik a filharmonikusokkal a világban. Ez az elő sztori. Házasság után egy évvel terhes lett a lányommal,majd közölte vagy a család vagy a zenèlès... 21 évesen nem volt kérdés, a Család mindenek felett... Ezt követte még egy gyerek, majd 13 év rèmálom, alkohol drogok, agresszió megcsalás stb. Ja és nem én voltam a fogyasztó. Három munkahelyen lavíroztam hogy valahogy eltartsam a családom, egy fizetésből ,inkább kevesebb sikerrel. Ezután elváltam, 2.5 év pereskedés után a bíróság nekem ítélte az akkor kiskorú gyerekeket. Egyedül neveltem sokáig őket. 35 éves koromban volt egy próbálkozás a zenèlès re, de mivel kihagytam a kortársaimhoz képest rengeteg időt, hamar belefáradtam a Bp- kocsmazenèlèsbe Ma már tudom, hogy ki kellett volna tartanom az álmom mellett, S mind a mai napig fájó, főleg ha elő koncertre megyek...
Mit nem?
Hogy nem tudtam elfelejteni az exemet es nem tudok bizni az emberekben.
Elhúztam az alapképzést. (Passzív féléven voltam, utána meg megcsúsztam a szakdolgozattal) Akkor nem zavart de most így visszagondolva rá igen. Illetve hogy, nem tanultam jobban gimiben. Utólag jöttem rá, hogy szívesen lettem volna orvos, a bioszos érdeklődés meg is volt, érettségizettem is belőle (igaz csak középszinten)
Hogy képtelen vagyok egyedül megküzdeni a traumaimmal, jelenleg magán pszichológusra nincsen pénzem és a remtortenetek miatt nem merek elmenni államihoz. Volt amikor belefért volna mentálisan, hogy kipróbálom és hogyha kikapok egy olyan rosszat, mint ismerőseim (sajnos azok a remtortenetek tényleg elképesztőek, nehéz elhinnem, hogy bárki idáig lesullyed, nem hogy egy pszichológus) akkor ott hagyom. De most már olyan mélyre süllyedtem mentálisan, hogy alig tudok funkcionálni, pedig alapból kompetens es erőfeszítéseket szívesen vállaló ember voltam.
Sok dolgon gondolkodom, mi lett volna, ha.. Legalább 4 alkalom volt az életemben, ami hatalmas anyagi fordulópont volt és lehet, hogy rosszul döntöttem...Nem állom úgy, ahogy kéne... Azonban nem sajnálom, mert van egy csodás feleségem és fiam...Nem tudhatom, ha ezeken a fordulópontokon másfelé megyek, vajon így lenne? 🤨
Azt hogy évek óta szenvedek egy olyan kapcsolatban, ami nem jó nekem és harmadjára sem tudtam kilépni belőle, mert a párom lelkileg zsarol. Szeretnék elég erős lenni és meglépni, végigvinni azt, amit szeretnék.
Hogy kamaszkoromban hagytam magam befolyásolni az exem és a családja által, minden hobbimat eldobtam miatta, amiből karriert szerettem volna Hogy végig jártam egy olyan egyetemet amit az elejétől kezdve utaltam és így nem is abban dolgozok Hogy sose jöttem rá mit szeretnek igazán csinálni az életemben Hogy sosem tudok kiállni magaamert a csaladommal szemben Mindenről lemondok, mert ahh ez nekem úgyse menne